Details
Category: Esszék
Hits: 164

Berlini napló
Egy éve már, kérdezed nevető szemmel. Igen, mondom dohogva, pénteken lesz egy éve. Akkor ültünk a mosolygós doktornőnél, aki nagyon lassan, csaknem szótagolva magyarázta el, hogy nagyon beteg vagy, de biztosan meg tudnak gyógyítani. Úgy ültél ott, elsápadva a rémülettől, ahogy még sohasem láttalak. Rendkívüli erőfeszítésedbe került azt hiszem, hogy a hangod ne remegjen, udvarias voltál mint mindig, de a tekintetedben láttam a rettegést.
A doktornő nem túlzott és nem bagatellizált, annyit mondott amennyi kellett a helyzet megértéséhez, s minden második mondata a biztatás volt.
A lakásunk háromszáz méterre volt a rendelőtől, de vonszoltuk magunkat hazáig, egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, december közepe volt, az ünnepek előtt alig egy héttel.

Details
Category: Esszék
Hits: 153

Berlini napló 2
Berlini napló

Hónapokig tartott amíg eldöntöttük hogy Berlinben maradunk.
Volt három bőröndünk, néhány doboz könyvünk, hiszen egy évre jöttünk Európába, s 2011 nyarán már egyértelmű volt mindkettőnknek, hogy nem megyünk vissza Tokióba.
Nevetségesen gyámoltalanok voltunk Berlinben. Minden nap eszembe jutott a jóindulatú, elnéző mosolyom, amikor japán turistákkal találkoztam Európa valamelyik városában. Sokan eltévedtek, csoportjuk nélkül mintha visszaestek volna a magzati állapotba, köldökzsinór nélkül. 
Most én éreztem magam éppen ugyanígy. Tele illúziókkal, naivitással, “én legalább végre itthon vagyok” önámítással, s nem akartam felismerni, hogy Berlin megint egy idegen, vagyis ismeretlen város nekem, épp annyira, mint tizenhét évvel korábban Tokió volt.
Nem tudtam németül. Csak néhány embert ismertem Berlinben, de a korábbi, Japánban eltöltött évek már megtanítottak arra, hogy az azonos útlevél és anyanyelv vajmi kevés egy valódi barátsághoz, s ezt az emigrációban jól ismert “kapcsolatéhség” sem tudja tartósan elfedni. (Ez hasonló az ízéhséghez, csak sokkal veszélyesebb.)
Pánikban voltam, s ezt leplezni sem tudtam. Lakást kellett találnunk, s én a szokásos, csaknem gyermeki naivitásommal felhívtam néhány Berlinben élő magyar emigráns ismerősömet. Tényleg nem voltak többen, mint négyen. Ettől persze már gyanút kellett volna fognom, hogy 10 hónap berlini lét után nincsenek barátaink. Kettőjük a legnehezebb helyzetekben azonnal segített, a másik kettő azonban értetlenkedve, csaknem megbotránkozva hallgatta kérésemet: információk kellettek nekem a berlini lakásbérlés mikéntjéről. Senki nem magyarázta el nekünk ennek módját, fortélyait, csapdáit.
Végül, egy még Tokióból ismert német diák segített, amit azonnal elfogadtunk. Madarat lehetett velünk fogatni az örömtől: nagyszerű zöldövezet, park a házzal szemben. Igaz ugyan hogy messze van a belvárostól, de mi Tokióban megszoktuk már az órákig tartó metrózást.
Társasházban laktunk. A szomszédok fele a köszönésünket sme viszonozta, de mi buzgón köszöntünk mindenkinek. Aztán ismerőseink némelyike furán nézett ránk, amikor kiderült, hogy Steglitzbe költöztünk. Néhányan már egy koncert után haza sem akartak bennünket vinni ahogy korábban, majd egyikőjük, kérdésemre azt válaszolta, hogy Steglitzben Hitler a legtöbb szavazatot kapta annak idején. Vagyis: mi egy igazi (volt) nácik lakta kerületben lakunk.
Én annyira elképedtem ettől, hogy nem is reagáltam rá. Néhány hónap után egyre több emlékművet fedeztem fel a kerületben, s ez meggyőzött arról, hogy Steglitzben igen kiterjedtek voltak a deportálások. 
Nekünk azonban nem ez volt igazán a zavaró, hanem a házban lakó tulajdonos, aki kiadta nekünk az egyik lakását. (Sajátján kívül még két lakása van a házban, a másikat a később jó ismerősünkké lett török orvosnő bérelte.)
A tulajdonosnő ötven év körüli, egy autóbaleset miatt (mondta ő nekünk) tolókocsiba kényszerített könyvtáros volt. 
Ámultunk önállóságán, kitartásán egy évig. Akkor járt le a bérleti szerződésünk. A lépcsőházban szólt utánunk, hogy megemeli a bérleti díjat, én pedig az új szerződés után érdeklődtem dadogva.
Ezen a napon megváltozott a viszonya hozzánk. Panaszkodott, hogy sokáig ég nálunk a villany (!), hiszen a szomszédok is beszámoltak neki erről. Igaz ugyan, hogy gyerekkoromban gyakran írtam házi feladatot gyertya mellett, de ezen elképedtem.
Szaporodtak a konfliktusok, melyet ő a rendszeres látogatásaival idézett elő. Betelepült az életünkbe, s ezt bizony nehezen viseltük mindketten. Kénytelenek voltunk ügyvédhez fordulni, akivel a tulajdonosnő hosszas levelezésbe kezdett.
Amikor már a karácsonyfánk is dührohamot váltott ki belőle, tudtuk hogy innen nagyon rövid időn belül el kell költöznünk. Fenyegetett, arca eltorzult, ököllel csapkodta az asztalt, s azt kiabálta, hogy az ő (volt) férje parlamenti képviselő, s percek alatt ki tud toloncoltatni bennünket Németországból, különösen a férjemet. No, ez azonnali cselekvésre kényszerített mindkettőnket. 
S akkor, az addig a köszönésünket sem viszonzó szomszédok beszélni kezdtek velünk. Kiderült hogy az autóbaleset mese volt, a tulajdonos súlyos depresszióban szenvedett, s öngyilkossági kísérlete miatt bénult meg. Az volt a benyomásom, hogy mindenkin bosszút áll, aki ép és egészséges. Örömét csak a pénz és az ingyen elvihető tárgyak gyűjtésében lelte: fióknyi befőttesgumi, húsz éve gyűjtögetett levélpapírok, borítékok, cukrászdákban felszolgált sütemények díszei és a becsomagolt ajándékok csomagolópapírjai, díszei. Mi azonban már elhatároztuk, hogy elmegyünk onnan, hisz sikerült a hétköznapjainkat megmérgeznie.
Amikor megtudta (hiszen három hónap a kötelező felmondási idő) csak annyit tudott tenni hogy nem adott nekünk “ajánló levelet” (melyet én cselédkönyvnek neveztem) s ezzel okozta nekünk a legnagyobb kárt. Akinek nincs ilyen levele, azt akár vissza is utasíthatja a következő tulajdonos, vagy ingatlankezelő. Teheti, hiszen négy évvel ezelőtt is a berlini lakáspiacon nagyon nehéz volt nekünk megfelelő lakást találni. (Ma már csaknem lehetetlen.) A lakást kitakarítva rendben adtuk át a tulajdonosnőnek. Akkor derült ki, hogy a saját lakása áramfogyasztását is mi fizettük. Ezen már csak nevettünk.
Végül találtunk egy lakást, ebben élünk ma is, negyedik emeleti, lift nélkül, s azt hiszem a kétségbeesett nyíltságom és szókimondásom miatt adták ki nekünk a lakást.
Hónapokig minden nap valamelyikőnk mosolyogva emlegette, hogy nem jön bennünket senki ellenőrizni.
Ma sem tudja az előző lakásunk tulajdonosa hogy hol lakunk.

 
 
 

Details
Category: Esszék
Hits: 152

Berlini napló 3

Hogyan magyarázzuk el bárkinek, hogy megkönnyebbültünk, amikor fél év londoni élet után Berlinbe érkeztünk? Lehet hogy a kezdet volt rossz, amikor egy buzgó ifjú hölgy az útleveledet lapozgatva egyre ingerültebben kiabált veled. Lehet, hogy nem jó helyen laktunk.. Lehet hogy a hagyományos, munka utáni ivászatokon sokszor végighallgatott meglehetősen fölényes kioktatásokba untunk bele. Senki és semmi azonban nem tudta fékezni jókedvünket, örömünket, hogy egy teljes évet Európában tölthetünk. Londonban untuk az üres szóvirágokat, a műmosolyt, s néha szerettem volna megkérdezni, emlékszik-e még valaki arra, hogy a brit gyramatbirodalom elég régen megszűnt…
Aztán jött Berlin, s te nevetve megdícsértél mert először Londonban voltunk, s aztán Berlinben, nem pedig fordítva.
Nem tudtunk betelni a gyönyörű épületekkel, a régi és új kreatív merészséggel megalkotott városképpel. Ámultunk az esti, belülről kivilágított Potsdamer téri hatalmas építészeti remekműveken. Az első hetekben minden üzletben gratuláltam a berlinieknek, hogy ezt a csodát megteremtették. Felidéztem sok évtizeddel korábbi Alexander Platzot, ahol barátaimmal együtt hangosan nevettünk a bennünket fényképező Stasi -ügynökökön, akik a fogcsikorgató hidegben Trabantok mögött lapultak. Bennünket fényképeztek.
Eszembe jutott, hogy mennyire irígyeltek bennünket az állásukat elvesztett keletnémet barátaink. Vonaton jöttünk-mentünk, csempésztük tanulmányaikat, szerveztük budapesti kiállításaikat, koncertjeiket. 
Mi szabadabbak voltunk mint ők, nekünk nem kellett a földalattin vagy éppen egy buszon mindenkinek megmutatni a bérletünket, de Budapesten veteránt sem láttunk, aki igazolványát felmutatva követelte az ülőhelyet magának.
Láttunk orvosi receptre felírt banánért sorban állókat. Megbíztunk keletnémet barátainkban és csak a kilencvenes években derült ki, hogy ez hiba volt. Neves író barátom Dalos Gyuri találta meg a Stasi levéltárában a rólam (is) szóló jelentések egyikét.
Mindketten megdöbbenve olvastuk az egyik buzgó jelentő, vagyis egykori barátnőm beszámolóját, akit egyébként támogattunk, segítettünk és meggyőződésünk volt, hogy keletnémet ellenzéki értelmiségi, holott csak nyugat-berlini rokonait akarta rendszeresen meglátogatni, ezért ajánlotta fel szolgálatait a Stasi-nak. Önként. Azt már nem tudjuk meg soha, hogy örömmel tette-e mindezt. Ma mindenesetre sikeres “üzletasszony”.
Miközben a weimari időszak olasz kávéházában lenyűgözve bámultuk veled a pincérek elegáns mozdulatait s ráláttunk a hírhedt Checkpoint Charlie-ra ahol a kettévágott Berlin ellenőrző pontjainak egyike volt, azon gondolkoztam, hogy alig két évtized alatt a szürke, miazmás és bizony nyomasztó keletberlini térfél lassan de biztosan magához tért, színekkel gazdagodva, s büszkén “viselte” megújulását.

Nekünk London, a hatalom fővárosa, Berlin pedig a méltóságé.
Koncertek és operák, minden nap szinte követhetetlen kulturális programözön, te ezt az első naptól dícsérted, s ma is nagyon élvezed.
Vendégként egy szemesztert taníthattam az egyik híres berlini egyetemen, s az óráimon kezdődött el az illúzióim egy részének elvesztése. Japánban évekig meggyőződésem volt, hogy a felsőoktatás egésze nagyon sok kívánni valót hagy maga után, s bár én sokat tettem azért, hogy a diákok presztizskérdést csináljanak abból, hogy legalább egy tantárgyamat felvegyék, tudtam, hogy ez a saját munkahelyemen (is) kivétel, nem pedig a szabály.
Álmodoztam Tokióban a tanszéki szobámban arról, hogy majd Európában mennyivel könnyebb lesz tanítani, hiszen a diákok érdeklődők, nyíltak. Kritikus szemléletüknek köszönhetően minden óra igazi szellemi felfedezések sora lesz.
Nem így és nem ez történt.
A diákok tekintete már az első órán épp ennek az ellenkezőjét sugallta.
Unottan, enerváltan s oly fáradtan ültek az órán, mintha komoly fizikai vagy szellemi munka után érkeztek volna az órámra.
Fél órát késtek többen, fél órával korábban mentek el többen, s én lassan ismertem csak fel, hogy tehetek bármit, a diákoknak utált kötelességük minden óra. Kényszer.
A német egyetemek többsége állami tulajdonban van, az is ahol vendégtanárként tanítottam. Alkotmányos joga mindenkinek az ingyenes oktatás, az állami oktatási intézmények mindegyike ingyenes.
Ez nagyszerű, csakhogy. A tananyag kiválasztása is ennek megfelelően kell hogy történjen, sőt egy szombat délelőtti múzeumlátogatás esetén is arra kell figyelni, hogy a diákok számára ez anyagilag ne jelentsen komoly terhet.
Csaknem fél órát vet igénybe, amíg rábeszéltem őket, hogy menjünk el a charlottenburgi kastélyba, ahol Nagy Frigyes, Brandenburg királyának köszönhetően rengeteg kínai és japán porcelán tárgy látható. Korai globalizációról tanultunk, arról, hogy a keletázsiai tárgyak, eszmék és intézmények hogyan hatottak a tizennyolcadik század európai szokásaira, eszméire és intézményeire.
Azon a szombat reggelen megleptek a saját diákjaim, mert éppen kétszer annyian jöttel el a kastély múzeumát velem megnézni, mint amennyien az órámra jártak.
Nem ismertem rá a diákjaimra. Mosolyogtak, fáradtságnak nyoma sem volt az arcukon, felszabadultan jöttek velem a kastélyba, s egyikőjüknek sem akarózott hazamennie, miután vége lett ennek az órának. Még meghallgattak, hogy Nagy Frigyes éppen a kínai és a japán procelán drágasága miatt alapította a Meisseni Porcelángyárat, ahol évekig csak a korábban importált darabokat másolták a mesterek. Frigyes alapította a KPM-et is (Königliche Porzellan Manufaktur) vagyis a Királyi Porcelán Manufaktúrát.
A következő héten minden diák pontosan jött el az órára és senki nem ment el korábban. A félév végén mindenki értékelte a tárgy egészét, az én munkámat, s nem igazán értettem miért dícséri mindenki, hiszen az órákra rendszeresen senki sem készült.
Nehezen búcsúztunk el egymástól.
Két év telt el ezután, amikor egy koncert után összetalálkoztam az órámra járó egyik diákkal. Egyfele mentünk haza, kiderült hogy nagyon közel lakunk egymáshoz. A diákok, így ő sem tudhatta, hogy én Berlinben maradtam. A fiatalember elpirulva nagy nehezen kinyögte a metrón, hogy szégyelli magát, mert sokáig nem vette komolyan az óráinkat,s csak az utolsó néhány hétben döbbent rá, hogy mennyire sokat adott neki. Utólag sajnálta, hogy mindig elkésett, s csaknem mindig korábban elment. Megnyugtattam, hogy a legfontosabb az, hogy ezt felismerte. A többi lényegtelen.
Nem volt sajnos ennél több tapasztalatom arról, milyen valójában a német felsőoktatás. Annyit értettem meg egyetlen szemeszter után, hogy azon a tanszéken ahol én taníthattam a tanárok többsége a számomra Japánban jól ismert autoriter módszerekkel oktatott, így sikeresen elérték, hogy a diákok épp úgy unták és utálták az órákat, mint a tanárok.
E tanszék az elmúlt években, hála a tanszékvezető fáradhatatlan tevékenységének, elnyerte a Kiváló Tanszék és Oktatási Központ címet, elnyerte az EU oktatási pályázatainak egyikét, s ennek köszönhetően sikerült egy Kelet-Ázsia kart és doktorképző iskolát létrehoznia.
Én azonban 2011 nyarán eldöntöttem, hogy nem veszek többé részt sem az oktatásban, sem pedig a kutatásban. A döntés nehezen született, de ma sem bántam meg. Felismertem, hogy ha valahol még tanítani szeretnék, az csak egy magyarországi egyetem lenne, az anyanyelvemen, mert ez lenne számomra a legnagyobb elismerés.
Mivel emigránsként erre valószínűleg már nem lesz (ahogy eddig sem volt) lehetőségem, inkább írok, s abban bízom, hogy az írásaim talán szélesebb körhöz jutnak el, mint egy szemináriumi csoport. Holott a diákjaimnak köszönhetem a tudásomat, s még sokféle készségemet és képességemet. Ők nagyon hiányoznak, ideértve a későket, a korábban távozókat, a fáradt tekintetűeket és az unottakat is.

interiors - historic
Schloss Charlottenburg in Berlin and it’s famous Porcelain Chamber
PINTEREST.COM
 

Details
Category: Esszék
Hits: 159

Berlini napló 4

Fifi a tokiói egyetem bejáratánál köszönt rám. Láttam őt már az órámon, de tudtam, hogy csak a fiúja kedvéért jött el, mert ő intenzív nyelvtanfolyamra járt egy évig, nem kellett, mert nem is lehetett mellette semmiféle tárgyat felvenni.
Kék szemeibe egy pillanat alatt bele lehetett feledkezni, arca mint egy óvodásé, gyönyörű, vörösesszőke haja feszesen gumival összefogva, egy fiatal nő alakja és egy gyerek arca.

Megállított, bemutatkozott, s fülig pirulva mondta, Fifinek becéz mindenki, de én keletnémet vagyok. Nevetve mondtam neki, hogy én pedig magyar, ettől szemmel láthatóan megkönnyebbült, bár akkor ott, az első találkozásunkkor talán nem is hitte el nekem, hogy ismerem a “keletnémetességet”.

Szorgalmasan járt az óráimra, mintha fontos lett volna neki hogy történelmet is tanuljon, holott tudtam, hogy az intenzív japán nyelvtanfolyam a mi egyetemünkön is nagyon nehéz és időigényes.

Amerikai sráccal járt, s bár az órákon egymás mellett ültek, Fifi figyelt, Dani pedig szorgalmasan ásítozott. Különleges véletleneknek köszönhetően az egyik legjobb csoport volt, mindenki egyre jobban szerette az órákat, lehurrogták azt a néhány embert aki panaszkodott a rengeteg olvasni való miatt. 
Dani és Fifi a tanév végén hazautazott. Fifi Berlinbe, Dani Texas-ba.
Mindkettőjüket elvesztettem szem elől, s csaknem egy év telt el, amikor üzent Fifi Berlinből, hogy hallotta hogy én jövök majd egy fél évre az egyetemükre, örömmel segít, ha szükségem lenne bármire.

Megismerhettem Fifit most már a saját környezetében. A berlini egyetemen is járt az óráimra, sokat voltunk együtt, az első berlini szilveszterünket vele és a családjával töltöttük Berlin keleti “határvidékén”, ahol az egyesülés után a helybéliek olcsón tudtak házat venni. Fifi szülei zenészek, kicsit csodálkoztam is, hogy ő nem ezt a pályát választotta. (Évekkel később értettem csak meg ennek okát.)
Fifi nagyon várta Danit aki egy évvel később megérkezett. Egy pillanatig sem titkolta hogy menekül Amerikából, csak azt nem tudtuk, hogy miért. Dani válogatós volt, elméletei voltak az ételekről és nagyon sokat ivott. Együtt azonban úgy tűnt, hogy remek párost alkotnak, mi talán jobban örültünk mint Fifi, hogy végre nincs egyedül, s azzal él akit szeret.
Fifinek szüksége volt Danira, mert úgy érezte, hogy ő a családja szégyene. Bezzegöccse, akivel három év alatt körülbelül tíz perc hosszúságú, makogáshoz hasonlatos “társalgást” sikerült összehoznunk, egy pillanatig sem titkolta, hogy nemcsak a nővérétől idegenkedik, de mindenkitől, akit Fifi szeret.
Fifi és Dani összeházasodtak, hogy aztán alig egy év múlva elváljanak. Fifi tartotta el Danit, Dani nappal aludt, éjszaka pedig a számítógépével játszott, ki tudja miket. A német nyelvtanfolyamot egy hét után abbahagyta (amit Fifi gondosan befizetett neki). Egyetlen munkahelyen sem tudott hosszú ideig megmaradni. Berlin neki csúf volt és szürke, a helyiek mindig náthásak, az ételek ehetetlenek, egyszóval utált Berlinben lenni. Amikor kiderült, hogy hatalmas kifizetetlen bankkölcsönt hagyott maga után Amerikában, s emiatt még a mamája hitelkártyáját is letiltották, mi aggódni kezdtünk.
Fifi úgy kapaszkodott ebbe a nagyra nőtt csecsemőbe, mintha az élete múlott volna ezen. Sokáig tartott amíg rájöttem, hogy Fifi szeretetlenségben nőtt fel, anyja ugyanis az ő váratlan jövetelét használta fegyverül a házasságkötéshez. Úgy élt tehát a férjével, hogy tudta, neki ez szenvedés, mártírium, borzasztó áldozathozatal, s amint két perce volt erre, ezt mindenkivel közölte is. Fifi csalódást okozott neki, mert nem volt elég tehetséges ahhoz, hogy operaénekesnő legyen (pedig ő az szeretett volna lenni), nem volt elég szép ahhoz, hogy anyja szépségével vetekedjen, s nem volt –szerinte-elég okos ahhoz, hogy híresség legyen belőle.
Bezzegöccsnek azonban minden azonnal sikerült, állása lett, jó szakmája volt, egyszóval meg lehetett a példájával naponta szégyeníteni Fifit. Bezzegöcsi. Pedig Fifi okos volt, kitartó és becsületes. Megszerettük, mindenben készek voltunk őt segíteni, bár erre nagyon korlátozott lehetőségeink voltak. A váláskor derült ki hogy Dani csak azért jött Berlinbe, hogy egy házasságkötéssel német állampolgárságot és szociális támogatást kaphasson. Fifi összeomlott, amikor ez kderült, hetekig vigasztalhatatlanul zokogott, mert ő valóban szerette Danit.
Közeledett azonban a végső határideje annak, hogy Fifi befejezze az egyetemet. Én voltam az egyik témavezető tanára.
Amikor harmadszor halasztotta el a dolgozata beadását, akkor értettem meg, hogy Fifi retteg a megmérettetéstől, s nem tudja elviselni a kudarc semmilyen formáját sem.
Csaknem egy évig nem hallottam ezután róla. Éppen a metrón ültem, amikor felhívott, s arra kért, hogy hadd aludjon nálunk. Természetesen korábban ez megszokott volt, hiszen nagyon messze lakott, s ha elbeszélgettük az időt, nálunk tudott maradni reggelig, mert mindig volt, s most is van egy vendégszobánk a barátaink számára. Az ugyan furcsa volt, hogy egy nagyon bonyolult történetet kezdett el mesélni nekem a telefonba, de azt hittem, hogy e történet igaz és tényleg bajban van.
Másnap megérkezett hozzánk. Már az ajtóban elkezdte mondani az előző este elkezdett történetet. Üldözik. Fekete ruhás emberek. A munkahelyén a számítógépét is elrontották. Szándékosan. Kollégái között lehet valaki, aki figyeli. Haza se mer menni, mert a tárgyai elmozdultak a helyükről. A fürdőszobában van egy szellőző, valószínűleg azon keresztül jött be valaki.
Javasoltam hogy főzzünk együtt, mint régen. Hirosi szemrebbenés nélkül hallgatta Fifi történetét, s egyetlen arcizma sem rándult azt látván, hogy Fifi árnyéka önmagának, nagyon lefogyott.
Lefekvéshez készülődtünk, s Fifi suttogva kérte hogy adjam oda neki a lakásunk kulcsát. Éjfél volt. Fel akart menni a tetőtérben levő lakásba, ahol már többen várták. Megnyugtattam, hogy ott évek óta nem lakik senki, meggyőztem hogy aludnia kell, hiszen reggel dolgozni megy, de akkor döbbentem rá, hogy Fifi beteg.
Annyit tudtunk eleinte, hogy neve is van a betegségének, de sem gyógyszert nem szedett, sem szakorvoshoz nem vitte az anyja, mondván, hogy csak fáradt, majd kipiheni magát. Mindenesetre bennünket okolt a lánya betegsége miatt, s ezen a ponton felismertük mindketten, hogy távol kell tartanunk magunkat bármennyire is fájó mindattól, ami Fifire vár.
Egy ideig még Hirosinak írt egy egy e-mailt, olykor találkoztak is. Én mindössze kétszer láttam őt az elmúlt két évben, s sajnos egyértelmű volt hogy rosszabbodott az állapota.
Egyikőnk sem szakember, nem tudjuk megfejteni a pszichés betegségek okait, eredetét. Annyit tudunk, hogy az egyetem összes évét elvesztette, mert nem tudta befejezni a tanulmányait, munkára ma már nem képes, szociális segélyből él, de olykor magáról sem tud már egyedül felnőttként gondoskodni. A szociális gondozó segítségét azonban rendre elutasítja.
Apja húga húsz éves korában betegedett meg, azóta nem javult az állapota.
Fifi most harmincöt éves, s mindkettőnknek nagyon hiányzik. Hiányzik a derűje, a humora, az alapossága, a már-már gyermeki igyekezete, egyszóval mindaz ami Fifi nekünk jelentett. 
Bárhol is van most, rá gondolok, arra hogy talán békés és nyugodt karácsonya van, s valaki mosolyog rá, átöleli. Erre van a legnagyobb szükséged drága Fifi.