2010 szeptember 1-2020 szeptember 1

Igen, épp ma tíz éve, hogy megérkeztünk Berlinbe (Londonból). Ámultunk a rendezettségen, a tisztaságon, a biztonságon, ami áradt a város minden sarkából. Éppen öt éve, hogy milliók indultak el ha nem is jobb, de reménykeltőbb életet várva (Magyarországon keresztül) Európa országai felé. Tudjuk, milyen “úttörő” magyarországi intzékedések vetettek mindennek véget.

Mi pedig Berlinben voltunk tíz éve, öt éve és most itt itt vagyunk.

Jeles nap ez, mert egy évtized alatt nemcsak a mi életünk változott meg drasztikusan, de mindenkié Európában. Abban a szerencsés (?) helyzetben vagyok, hogy tárgyilagosan tekinthetek vissza az elmúlt tíz évre, s abban a tragikus (?) helyzetben vagyok, hogy leírjam e jeles napon, minden azt igazolja, azt támasztja alá, hogy helyesen döntöttem, amikor nem mentem vissza Magyarországra.

Vállalom az “idegenszívűséget” vállalom akár a “hazátlan bitang” kategóriákat, (több százezer honfitársammal együtt) mert nekem megadatott, hogy a második emigrációm távolsággal, így tárgyilagosan teszi lehetővé követését mindannak, ami hazámban történt és történik.

Most épp bennünket (is) kizárnak annak lehetőségéből hogy újra visszamenjünk, most lettünk igazán nem kívánatos személyek hiszen szemben a Visegrádi Tagállamok többi állampolgárával, mi “büntiben vagyunk” hacsak nincs “levajazzuk megoldjuk okosba” haverunk a legfelső körökben.

Ma foglalták el a Színművészeti Egyetem diákjai az egyetem épületét, ma hangzott el (sok nemzetközi hírű művész lemondása után) az egyetemi autonómia követelése, az egyetemi polgári státusz visszakövetelése, mely furcsa módon úgy illant el, mint a töltöttkáposzta illata a téli ködben.

Csakhogy én voltam különleges jogokkal rendelkező egyetemi polgár, én vendéghallgató is lehettem egy második egyetemen, ki tudja ma már rekonsturálni, eza törvény vagy rendelet mikor hogyan vált érvénytelenné?

Tíz éve élek Berlinben és voltak időszakok amikor havonta mentem haza.

Sokszor voltak.

Március óta a COVID miatt nem tudok menni, és fájó szívvel mondok le ha kell a tervezett októberi utazásomról is.

Csakhogy Magyarország határait lezárták a hatóságok, kizárólag Magyarországét, kimenni lehet, visszajönni kissé macerás.

Nem ünneplek, emlékezem, mi mindent vettek el mindazoktól, akiknek meggyőződése (mint ahogy nekem is) hogy ha nem is holnap, de hamarosan derűsebb, reménykeltőbb lesz tanulni, dolgozni azon a helyen, ahol én is születtem, felnőttem, egyetemi polgárként ingyen tanulhattam, még pénzt is kaptam mert jó tanuló voltam és szociális helyzetem indokolta a támogatásomat, amit havonta kaptam.

Hagyjuk a kapitalizmust.

Hagyjuk a versenyt (ami tíz éve megcsúfolása a kifejezés eredeti jelentésének).

Hagyjuk a libsibolsi-nemzetirendes ál-ellentéteket.

Hagyjuk a ki honnan jött kényelmesnek tűnő megbélyegzést.

Figyeljünk talán arra hogy hányan gondolkoznak, vajon a gyerekeiket, unokáikat milyen életre szeretnék “ítélni”.

Mindaddig, amíg a magyar társadalom felnőttjei nem néznek szembe ezzel a kérdéssel, és meg se próbálnak erre válaszolni, marad a Lidl-ben kapható nagyon finom kakaóscsiga. Ez legalább megbízható.

Mi ma nem ünneplünk Berlinben, legfeljebb emlékezünk arra, hogy a férjem hosszú hónapok után sem kaphatott tartózkodási engedélyt Magyarországon, hiszen nem volt senkim, aki “okosba megoldotta volna”.

Hát így.

Nagyon szeretném megérni, hogy csengő hangon sokezer fiatal azt kiáltja: szabad ember szeretnék lenni.

Mert az adja nekem vissza a reményt.

Minden más lárifári.

Ferber Katalin

Berlin