“Radikális” reformok

Rég történt, de igaz. Egy távoli országban sorra mentek csődbe az úgynevezett nemzetközi programok.

Ezek lényege, hogy a világ csaknem minden tájáról külföldi diákok jöttek e csodálatos, titokzatos országba, természetesen komoly pénzeket fizetve azért, hogy tanulmányozzák e csodát.

Egyre kevesebben jöttek, a fogadó-egyetemek pedig egyre komolyabb pénzügyi veszteséget voltak kénytelenek lenyelni.

Mindez nem mehetett sokáig. Mivel e rövid írás szerzője már két programot visszahúzott a megsemmisülés szakadékából, a hír gyorsan terjedt, a telefon egyfolytában csöngött, mennék-e hajlandó lennék-e rendbehozni a csőd szélén álló programot?

Nem, nem a díjazás miatt, az szánalmas volt, még a közlekedési költségeimet sem fedezte. Nem, nem a “dicsőségért” ilyen nem létezett a csodák e földjén.

Hanem mert képességeim a teljesítmények felismerése és megbízható rangsorolása terén megbízhatóak voltak, vagyis nem eme csodaország mitológiáján, önképén, hanem a nemzetközileg elfogadott értékelésen alapultak.

Nehéz helyzet volt ez mi tagadás a csodaország csodaegyetemei vezetősége számára.

Miként lehet megtartani az addigi (nagyrészt kapcsolati tőke alapján felvett) tanárokat, miként lehet hatékonnyá, vonzóvá, versenyképessé tenni a nemzetközi programot?

Maga az egyetem rektora kért fel arra, hogy mentesem meg a programot. A jelentkezők száma 90 százalékkal csökkent, -rejtély mondta a rektor némi erőltetett mosollyal hogy ennek mi az oka- bevételeink összezsugorodtak, de mindezeknél sokkal nagyobb baj, hogy MI nem tudjuk a velünk szerződésben álló egyetemekre küldeni a diákjainkat, holott ezzel csábítottuk őket ide, a mi egyetemünkre.

Csináljon valamit, hangzott az utasítás, hiszen egy rektor ritkán kér egy ideglenes megbízással dolgozó (ideiglenes) oktatási menedzsert bármire.

Hozzáláttam.

Közhírré tétetett, hogy a programba addig dolgozó tanároknak kötelező megpályázniuk az állást ugyanolyan feltételek mellett mint az először pályázók.

A pályázat követelményei nyilvánosak voltak (addig erről az egyetem minhta nem is hallott volna, a pályázat írásos és képi anyagait az egyetem tanszékeiről önként jelentkező tanárokból ás belőlem álló bizottság bírálta el.

A pályázatok csaknem kétharmada értékelhetetlen volt, mert az addig a programban tanítók etnikai hovatartozás alapján határozták meg saját teljesítményük minőségét.

Reggel hét órakor az otthoni telefonomon kért egy már korábban ott dolgozó (de most pályázásra kötelezett) hogy “beszéljük ezt meg személyesen egy tea mellett”, hiszen neki nem kell pályázmia, mivel helybeli.

Amikor udvariasan elhárítottam az ajánlatot, megváltozott a beszélgetés, ugyanis megfenyegetett.

Napokat töltöttünk kollégáimmal együtt az interjúzással. Az ajtó nyitva állt, minden kolléga bármikor bejöhetett hogy bekapcsolódjon az állásinterjúba.

Ma is emlékszem azokra a jelöltekre, akik arra a kérdésre hogy mit szeretnének tanítani a programban, egyszerűen azt válaszotlák: amit a diákok szeretnének. Egyetlen embert sem vettünk fel közülük.

Amikor két pályázónk is a csodaország “láthatatlan” társadalmának sajátosságait akarta tanítani, a bizottság tagjai leplezetlen felháborodással közölték, hogy minden külföldi diák csak a jót és szépet ismerheti meg az országról, ahova jött.

Délutántól éjjelig tartó vitáimban nagy nehezen sikerült meggyőznöm a bizottság többi tagját, hogy a társadalom valós helyzetének ismerete nem szégyen, hanem ösztönzés a gondolkodásra.

Az új program meghirdetése után néhány nappal a korábbi létszám sokszorosa jelentkezett. Az első szemeszter után a korábbi veszteségek helyett az egyetem nyereségesen zárta a tanévet.

Sem a rektor, sem a dékán nem értett azonban egy valamit.

Én nem pályáztam egyetlen tanári pozícióra sem, mert összeférhetetlennek tartottam volna ezt, hiszen a program átalakításával bíztak meg.

A dékán megtudva ezt, csak annyit mndot, természetesen négyszemközt: maga biztosan nem normális.

Ferber Katalin

Berlin