A hang

Minden nap délelőtt és minden nap késő délután elnyújtott, többször ismétlődő hang az utcáról. Ááááááááá, aunnyaaaaaaaaaa.

A hang, mert kicsi az utca ahol lakunk, visszaverődik, sokkal hangosabb, mint az utcán.

Auuuuuuuu.hangzik újra, aztán az ablakunk elsötétedik, három ember sziluettje, középen a hang alkotója, mellette anyja, aki szorosan fogja a karját, a másik oldalon apja, aki a lépéseit lelassítva megy mindkettőjük mellett.

Minden nap. Harminc év körüli lehet a “gyerek”, a szülei nyugodt, kedves mosollyal segítik minden lépését, soha nem mondanak semmit, ő pedig, örömében hogy sétálhat, így fejezi ki elragadtatását. Olykor felpillant a fákra, aztán aaaaaaaunny, megáll, a szülei is megállnak, nagyon szeretné azt mondani: gyönyörű ez a zöld, még szebbek a fákra felakasztott kérések “Én is szomjas vagyok, akárcsak te, kérlek nekem is adj vizet”, kibírhatatlan a hőség, de ő nem biztos hogy ezt érzékeli, néhányat lép, megint meg kell állnia,áááááá, mondja, szakad ki belőle újra, s én annyi hónap után hozzáképzelem, mit is mondhat.

Meleg van, de így is jó sétálni, egy lélek sincs az utcán, mindenki elmenekült hűvösebb helyre, anya adj még egy kis vizet, szomjas vagyok megint.

Az apa elmúlt ötven éves, az anya talán egy kicsit fiatalabb, szeretnék kimenni hozzájuk, megsimogatni a harminc éves gyerekük arcát, természetesen nem tehetem, ők még nem tudják hogy itt lakunk, a szomszédos házakból csak a kutyájukat sétáltatók köszönnek nekem, talán csak azért, mert minden ebre rámosolygok.

Ááááááááöööööööö, hangzik már a sarkon az utolsó “szó”, az jut eszembe, hogy biztosan a szülők ragaszkodnak ahhoz hogy velük éljen a gyerekük, hiszen itt a szociális segítségre szorulók kapnak megfelelő ellátást, de akkor ki mosolyogna rá, az anya ugyanis mindig mosolyog, ki irányítaná lépteit gyengéden, hogy a sokat dícsért és keveset szidott vénséges macskakövek valamelyikébe ne botoljon el? Elképzelem ahogy ketten az ebédet tálalják neki, biztosan van partedli is a nyakában, apa eteti, anya pedig letörli a kicsurrant levest a szája széléről, a húst felvágja neki, apa pedig halkan beszél hozzá, remélem ízlik.

Beesteledik, mindjárt jön a vihar, megint hallom őt, de mintha halkabb lenne a szokásosnál, s akkor apa épp az ablakunk mellett csak annyit mond: jobb ha visszafordulunk, ne ázzunk meg.

Áááááá, hangzik a válasz, csosszanások, már csak holnap hallom őt újra.

Berlin, 2020 augusztus

Ferber Katalin