Tesók

Ekkor még csak ketten… A kislány három éves, a kisfiú öt.
Önfeledten nevetnek, látszik, hogy nem parancsszóra. Ez a dolga minden gyereknek, ha vannak szüleik, ha a szülőknek van idejük a gyerekeikre, ha van mit enni, s ha van hol aludni. Ezek a gyerekek (még) nem ismerik a nélkülözést, de az önmérsékletre már tanítják őket a felnőttek. Az kötelesség. Akárcsak a fegyelem. A kisfiú már majdnem úgy ül, ahogy férfiként megengedett. A kislánynak még szabad előrenyújtott lábacskákkal üldögélnie, később jön csak a kötelező térden, sarokra ülés.
Ketten vannak, otthon biztosan mindenki nekik gügyög, rájuk nevet, hisz oly gyönyörű szülőnek és nagyszülőnek lenni. Aki a fényképet készítette (1938-ban) házhoz jött, kicsit drága volt ugyan, de a szülők ezt megengedhették maguknak. 
Mit is lehetne mondani e képet nézve?
A kisfiú kopaszra nyírt feje éppen olyan, mint minden japán kisfiúé. A kislányoknak meghagyták a haját, a három éves nevető csöppségnek göndör a haja, nagyon ritka ez, de később egyik öccsének is ilyen.Kétségtelen, mondják a tapasztalt, sokat tudó felnőttek, hogy a család valahonnan délről jött.
A testvérek arcán huncut mosoly,a kisfiúé bátrabb, nyíltabb, a kislányé kicsit szelidebb. Nevük: Kumikó és Hirosi. No persze Hirosi elsőszülött fiú a családban, megtisztelő és kellemes helyzet ez, apja után elsőnek mehet fürdeni, neki már öt évesen jogai vannak. Kötelezettségei szüleivel szemben majd felnőttként. Ruháik módosabb, de mindenképp polgári környezetre utalnak, sehol a sokszor használt (gyerekként még majdnem ugyanolyan) kimonó, biztosan nem otthon készült háncsszandált hordanak és semmiféle fizikai munkát nem kell végezni a kisfiúnak, vagyis városi környezet, polgári család, urbánus életmód.
A jólismert tolóajtó van mögöttük, a tatamin ülnek, az elmaradhatatlan japán “padlózaton”.
Egyikőjük sem járt óvódába, az szégyen lett volna, hisz ott volt az anyuka, akinek kötelessége “jó feleségnek és bölcs anyának” lenni. Az édesanya csöpp volt és törékeny, férje családjához költözött, ez is kötelesség volt, anyósától tanult főzni, hogy férjét ne érhesse meglepetés, a meglepetések abban a világban hívatlan, kellemetlen jövevénynek számítottak, különösen a családfő számára.
Három generáció élt együtt, de mint a szokások diktálták, a férj anyja volt a valódi családfő, holott eltartották.
E két csöppség is csak akkor nevetett, ha nem látták a nagyanyjukat, aki mogorva, megkeseredett, szigorú özvegyasszony volt, mindennel és mindenkivel elégedetlen, csak a rokonok érkezésekor, no meg más vendégek jelenlétében igazította mosolyra penge módjára összezárt száját. Tán a mosolya is fájhatott annak aki látta, bár erről nem szól a krónika. Erre a két csöppség felnőttkorában nem emlékezett.
Sokat játszottak együtt, bár a kisfiú olykor, na persze viccből cukkolta húgát, elbújt előle, aztán szélsebesen, ujjongó kiáltások közepette kitört egy ajtó mögül. Nagyanyjuk, aki a környéken híres volt nemcsak szigoráról, de gyönyörű kalligráfiáiról, úgy összerezzent unokája kiáltására, hogy kezéből kiesett az ecset (az is milyen drága volt, dohogott) de előtte még egy oda nem való csíkot húzott a papírra. Na most dobhatom ki az egészet, rivallt rá a két unokájára. Mikó a hugica (mert így becézte mindenki) és Hirosi gyorsan kirohant a házból, s a csöppségek azon tanakodtak kinn a kertben, persze suttogva, kapnak-e aznap vacsorát.
Hirosi, akárcsak apja, akaratos senkire nem hallgató, makacs, olykor hisztis gyerek volt. Mikó szelídebb, hallgatag kislány volt, s csak bátyja társaságában nevetett. Apjukat ritkán látták, ő volt a család eltartója, anyjuk soha nem adott magyarázatot arra, miért dolgozott a férje még hétvégeken is.
Gyerekként megtanulták a rokonok neveit, nagy család volt az övék, néha tízen is ültek a terített asztalnál.
Okos gyerekek voltak, de ezzel a felnőttek nem sokat törődtek.
Nem az ész, hanem a szorgalom, a megbízhatóság és a szerénység számított, a többi aféle lári-fári, felesleges szócséplés mondta a gyerekek apja.
A nevető kisfiú a fénykép elkészülte után egy évvel iskolás lett. Apjuk döntötte el, melyik iskolába kell a gyerekeknek járniuk. Volt ebben persze némi gyakorlatiasság, Jojogi negyede Tokióban, ahol a családi ház volt közel volt Sindzsukuhoz, ott pedig nagyon híres általános iskola volt, ott lett kisdiák Hirosi. Sok baj volt vele, pontosabban neki volt sok baja a tanítókkal, különösen az egyik legszigorúbbtól tartott, aki a gyarmatosított Koreából jött (Csószennek nevezték japánul) . A tanévnyitón az iskola összes nebulójáról és erről a zord, rideg tanárról is fotó készült. Ez az iskola talán a legjobbak közé tartozott az országban.
A két testvér idővel nagyon közel került egymáshoz, s a később érkező két hugica és két öccs egymással barátkozhatott csak, mert Mikó és Hirosi véd-és dacszövetsége elutasította a többi testvér közeledési kísérleteit.
Hirosi buzgón tanulta az írásjeleket, nagyanyja persze csak rászólni tudott, segíteni kevésbé. Édesanyja sokat ült vele, amíg elkészült a házifeladata, de inkább azért hogy a gyerek ne rohangáljon a kertben, a kötelesség volt mindenek előtt.
Az összes gyerek (végül hat testvér, szép arányosan, három lány és három fiú) ugyanabba az iskolába járt volna, ha nem bombázzák porig e híres helyet 1944-ben.
Szerencsére minden gyerek túlélte a háborút, (nem így a rokonság néhány fiatal férfi tagja), s Mikó és Hirosi értve és felfogva a fiúk és lányok kötelességeit, tudták, hogy Mikónak aligha lesz lehetősége egyetemre járnia, gyorsan férjhez kell mennie, ez a legfontosabb.
Így igérték meg egymásnak hogy jóban és rosszban mindig számíthatnak a másikra, Mikó sohasem ment férjhez, orvos lett, belgyógyász, egy magánklinika igazgatóhelyettese.
Sokat járt külföldön, mert hobbija a hárfa volt, egy helyi együttessel járták a világot. Szűkszavú, szigorú kitűnő orvos volt.
Önmagát diagnosztizálta, tudta hogy a legjobb esetben egy éve maradt a betegsége miatt, s a kezelése megkezdésekor mindenkit eltiltott attól, hogy lássa. 
Az utolsó huszonnégy órában hívta magához testvéreit, egyenként búcsúzott el tőlük, ugyanabban a kórházban feküdt, ahol évtizedekig dolgozott.
Szövetségese, a bátyja az utolsó pillanatig vele volt, akárcsak a többi testvére.
Amikor elment közülünk, mintha a család is szétesett volna.
A mosolya azonban itt van velünk. 
Berlin, 2018 január